Sok-sok szervezgetés után úgy alakult, hogy senki nem tudott velem jönni Firenzébe. Hétfő este 11-kor úgy döntöttem, hogy attól még, hogy senki nem tud jönni, én nem fogok itthon maradni, és nem hagyon kihasználatlanul a két szabad hetemet csak azért, mert mindenkinek hamarabb kezdődik a félév. Nyomban megvettem a vonatjegyet, lefoglaltam a szállást egy hostelben és gyorsan bepakoltam egy hátizsákba.
Jó korán keltem kedden, hogy elérjem a Milano Centraléból 7:15-kor induló Frecciarossát. Elmentünk Párma mellett, megálltunk Bolognában, utána nem sokat láttam, mert az Appenninek alagútjain haladtunk végig. 9-kor már Firenzében voltam.
Mivel az volt a legközelebb, közvetlenül az állomásnál, gondoltam, megnézem a Santa Maria Novella templomot. Mivel azonban fizetős volt, nem mentem be, gondoltam legfeljebb majd mielőtt hazamegyek, ha lesz rá időm. Nyakamba vettem tehát a várost, és elindultam az Uffizi Galéria felé. Kiértem az Arnóhoz, és a parton sétáltam végig a Ponte Vecchio irányában.
Amikor odaértem az Uffizihez, és felfedeztem a bejáratot, egy csöppet megijedtem a sortól. De nem hezitáltam sokáig, beálltam a végére, elvégre ezért jöttem. Bő két órát vártam, mire végre sorra kerültem, de megérte várni. Különben is, ezalatt a két óra alatt végigolvastam, hogy mi mindent fogok látni, ha bejutok, úgyhogy ment már nem kellett azzal töltenem az időt, hogy céltalanul bolyongjak a rengeteg terem között, és véletlenül kihagyjak valami fontosat. A két és fél nap Firenzében az Uffizi tetszett a legjobban. Teljesen lenyűgözött, annyi alapvető festmény van itt egy helyen. Nagyon jó volt úgy nézni a Duccio- és a Giotto-képeket, hogy ezekről tanultunk, és így tudtam, hogy mit kell nézni. A folyosó római császárok mellszobraival és görög istenek és hősök szobraival van tele. Van itt Tiziano, Michelangelo, Botticelli és még sorolhatnám. Felemelő volt látni például a Venus születését. Niobé termét pedig megrendítő.
 |
| Niobé gyermekei |
 |
| Niobé gyermekei |
 |
| A Palazzo Vecchio az Uffizi teraszáról |
Eléggé kimerültem, mire végigjártam az Uffizit, és meg is éheztem, úgyhogy gondoltam, keresek valami nem túl drága helyet. Ekkor egy srác kezembe nyomott egy szórólapot egy közeli olasz étteremről, pontosabban a Ristorante Pizzeria Uffiziről. Úgy döntöttem, hogy jó lesz ez, eszem egy pizzát. Még a bejáratnál nézegettem a kitett étlapot, amikor megszólított a pincér, hogy egy személyre kérek-e asztalt. Így hát eldőlt, hogy ott eszem. Kicsit furcsa érzés volt: még sosem ettem egyedül étteremben. Gondoltam, eszem valami finomat, de akkor is furcsa volt, mivel Firenzébe általában nászútra mennek az emberek, de ami biztos, hogy nem egyedül megy az ember étterembe. Helyet foglaltam az asztalnál, de még nem is jött a pincér, hogy megkérdezze, mit iszom, már észre is vettem, hogy a szemközti asztalnál egy lány szintén egyedül ül, és mosolyog felém. Amikor észrevettem, kérdezte, hogy én is egyedül vagyok-e, és honnan jövök. Mondta, hogy üljek nyugodtan oda hozzá, mégis jobb együtt enni. Igaz, addigra ő már majdnem befejezte az ebédjét, de nyilván odaültem. Nagyon jót beszélgettünk. Mexikói lány, és épp az anyósával utazik. (Ilyet se sokat hallottam még.) Egy hónapja házas, de azért nem a férjével utazik – még nászúton sem voltak –, mert a férje épp most kapott valami munkát Németországban, és azzal kapcsolatban kell sok ügyet elintéznie. Tulajdonképpen emiatt is házasodtak össze ilyen gyorsan: kb. két hónapja döntötték csak el, hogy összeházasodnak. A lány viszont már nagyon régóta megszervezte, már megvoltak a jegyek, úgyhogy nem akarta kihagyni, és az anyósa kitalálta, hogy ő szívesen vele jön. Úgyhogy most három hetet utazik Európában az anyósával, és majd csak a jövő héten találkozik végre a férjével is Torinóban. Annyira abszurd történet! A lány pedig épp menekült az anyósa elől, amikor találkoztunk, mert már a második hét után kicsit sok volt neki belőle, noha különben nagyon jól kijönnek egymással. Megmondta neki, hogy most egyedül szeretné csinálni a dolgait, nyugodtan menjenek kicsit külön is ide-oda. Így történt, hogy ő is egyedül evett az étteremben. Egyébként író, és történelmi regényeket ír. Sok érdekes dolgot mesélt Mexikóról, az ottani politikai helyzetről, az oktatásról, arról, hogy mennyire kiborítja a szappanoperagyár, és hogy az emberek átlagosan napi 5-6 órát töltenek a tv előtt, nem gondolkodnak, és vakok észrevenni a problémákat, amelyek az országukban vannak. Beszélgettünk ennek kapcsán a Száz év magányról, a mágikus realizmusról és Latin-Amerika magányáról. Nagyon izgalmas volt.
Utána már nem sok mindenre volt időm, már lassan esteledett, de gondoltam, a Duomo még belefér. Épp mise volt, tehát aznap már nem tudtam bemenni, úgyhogy csak körbejártam.
Szépen lassan elindultam a szállásom irányába, de útba esett a Piazza San Marco, úgyhogy ott is megnéztem a templomot, bár belülről nem volt valami különleges. A pap pedig éppen oltogatta el a gyertyákat, úgyhogy érzékeltem, hogy későre jár.
A szállásomhoz elég soká jutottam el, sokat kellett gyalogolni, elég messze volt a központtól. Nagyon fáradt és szomjas voltam már, és még mindig nem értem oda. Már rég sötét volt, amikor megérkeztem a kapuhoz, ki is volt írva a hostel neve, tehát elvileg jó helyen voltam, de a kapun belül nem volt más, csak egy erdő, benne egy úttal, ami elég gyéren volt kivilágítva. Mivel elvileg ott kellett lennie a szállásomnak, elindultam befelé, gondoltam, biztos ott lesz valahol a kanyar mögött. Épp csak annyi világítás volt, hogy mindig csak a következő lámpáig láttam. Egy-két középiskolás korú fiatal jött szemben, úgyhogy gondoltam, annyira biztos nem lehet messze. Valami tíz percet gyalogoltam, mire végre odaértem az épülethez. Akkor már nem volt semmivel gondom. Bejelentkeztem, vettem egy üveg vizet, és elhelyezkedtem a szobámban. A nyolcágyas szobában három ágy volt még az enyémen kívül megágyazva, de a többiek még nem voltak a szobában, nem is hallottam, amikor bejöttek. Későn aludtam el én is, de nyugodt voltam, hogy van fedél a fejem felett, tudtam fürdeni, és sok élményem volt már az első nap.
Szerdán korán felkeltm, hogy minél hamarabb odaérjek az Accademiához, mert sejtettem, hogy ott is nagy lesz a sor. Hiába értem oda hamar, így is nagyon hosszú volt már. Nem akartam újra két órát várni, gondoltam, visszajövök később. Inkább elmentem a Duomóhoz. Először a harangtoronyba mentem fel, majd a keresztelő kápolnát néztem meg, utána pedig a kupolába mentem fel.
A kupolából lejövet épp készültem beállni a sorba, a Duomóhoz, amikor leszólított egy ember, hogy nem tudok-e ajánlani valami jó olasz éttermet. Mivel épp nálam volt még az előző napi szórólap, odaadtam neki, mondtam, hogy én ott ettem, és nagyon finom volt, és nincs is messze. Megköszönte, de utána is még beszélgettünk, érdeklődött, hogy honnan jöttem, mit láttam eddig, mi a tervem aznapra. Mondtam, hogy épp a Duomóba készülök bejutni, mire mondta, hogy szívesen velem tart akkor ő is, csak szól a barátjának. Őt Hatemnek hívják, és Jordániából származik, a barátja pedig Ahmet Etiópiából, de most mindketten Dubaiban dolgoznak. Szóval csatlakoztak hozzám, úgyhogy együtt néztük meg a Duomót. Gondolkoztam, hogy hogyan fogok egy idő után megszabadulni tőlük, mert kicsit azt éreztem, hogy a terhemre lesznek, de végül az egész napot együtt töltöttük. Nagyon kedvesek voltak, és egyáltalán nem zavartak, bár sok előnye van annak is, ha az ember egyedül mászkál, de tulajdonképpen egész nap oda mentünk, ahova én szerettem volna, elképesztően udvariasak és előzékenyek voltak. Olyan figyelmesen bánnak a nőkkel, ahogy kevés európai. A Duomo után beültünk enni, de végül nem oda, amit én ajánlottam, mivel eleredt az eső, és találtunk egy közelebbit. Ott is nagyon finomat ettünk, és nagyon jót beszélgettünk. Egész nap sokat beszélgettünk az ő kultúrájukról és a miénkről. Nagyon izgalmas volt, és sok szempontból szélesítette a látókörömet. Kicsit meglepődtem saját magamon, hogy leülök két vadidegen emberrel ebédelni, sőt egész nap velük mászkálok Firenzében, de nem éreztem vészesnek egyáltalán a helyzetet. Alapvetően biztonságban éreztem magam. Ha veszélyes lett volna, akkor leráztam volna őket. Ebéd után elmentünk a Palazzo Medicihez, de nem mentünk be, mert ott is túl nagy volt a sor. Elmentünk megnézni, hogy az Accademiánál mi a helyzet, de még hosszabb volt, mint reggel, úgyhogy végül az Archeológiai Múzeum mellett döntöttünk, mert az úgyis nagyon érdekelt engem, és ott nem volt egy lélek sem. Közben Ahmet elment egy barátjával találkozni, úgyhogy a Santa Crocéhez ketten mentünk el Hatemmel, aztán pedig beültünk egy bárba meginni egy kávét. – És elfelejtettem lefotózni!!! Annyira benne voltunk a beszélgetésben, eszembe se jutott, hogy épp egy feladatot teljesítek, annyira váratlan és megtervezetlen volt az egész szituáció.
Amíg ültünk a bárban, írt Ahmet, hogy ő ott áll a sorban a barátjával az Accademiánál, és mindjárt sorra kerülnek, úgyhogy Hatemmel fogtuk magunkat, és odasiettünk. Mire odaértünk, Ahmet már bent volt, és elintézte – fogalmam sincs, hogyan, mert ráadásul nem is a megfelelő sort állta végig –, hogy mi a barátai vagyunk, hadd menjünk be vele. Úgyhogy a biztonsági őr soron kívül beengedett minket. El se hittem, annyira örültem. Míg mi nyugodtan megnéztük az Archeológiai Múzeumot, és megittunk egy kávét a Santa Crocénél, Ahmet végigállta a sort helyettünk. Nagyon boldog voltam, hogy bejutottam. Megnéztem Dávidot. Nem is gondoltam, hogy ennyire lenyűgöző lesz élőben. Az az igazság, hogy tényleg felelmelő élmény ezeket az alkotásokat látni, amelyeket előtte csak képen vagy egy tankönyvben láttam. Meg hát itt van Michelangelo Pietà-ja is. Meg hát jópár oltárkép, Giotto és tanítványai.
Estefelé mondták, hogy ők egy amerikai barátnőjükkel találkoznak, menjek velük én is. Először nem akartam, gondoltam, inkább sétálgatok a Ponte Vecchio környékén, de mivel egy irányba mentünk, egyelőre velük mentem. Amikor a Piazza della Signorához értünk, egyszer csak a nevemet hallottam. Az előző napi mexikói lány volt az, akivel azt hittem, soha nem találkozom többé. Kicsit beszélgettünk, elmeséltük Hateméknek, hogyan ismerkedtünk meg az étteremben. Mivel ő is várt valakit, mi lassan tovább mentünk, és találkoztunk Hatemék ismerősével – akit egyébként ők is csak előző nap egy fagyizóban ismertek meg. Mivel úgyis én is éhes voltam kicsit, beültem velük enni. Az újabb ismerős tehát egy középkorú amerikai nő volt, aki a megkeseredett, reményvesztett, valami új után keresgélő életét mesélte el nekünk. Jót beszélgettünk így négyesben is. Annyira képtelen volt ez az egész helyzet egész nap, de főleg így estére, hogy vadidegen emberekkel ennyire jól elbeszélgetünk! A vacsoráról Hatem készített képet, de az nincs meg nekem, szóval még mindig nincs dokumentálva a teljesített feladat. Egyébként a hely, ahova beültünk, roppant drága és előkelő volt, úgyhogy csak egy előételt ettem. Háromnegyed tízkor úgy döntöttem, hogy ideje mennem, mert nem tudom, mikor megy az utolsó busz vissza a szálláshoz, és igazság szerint azt sem tudom pontosan, hogy honnan. Elköszöntem tőlük, aztán mivel egy megállóját tudtam a busznak, odamentem, de kiderült, hogy az csak az ellenkező irányba megy, az az irány, ami nekem kell, három utcával arrébb van. Mire odaértem, pont elment előttem egy busz, úgyhogy háromnegyed órát kellett várnom. Akkor már kicsit rosszul éreztem magam, de csak mert szerettem volna már ott lenni a szálláson. Különben nem volt veszélyes, abszolút zajlott még az élet Firenzében, nem volt kihalt az utca. Végül 11 körül visszaértem a szállásra, a busz egészen a kapuig vitt – mármint az erdős rész kapujáig –, de mivel már tudtam, hogy nagyjából mennyit kell gyalogolnom, nem aggódtam. Hamar elaludtam este.
Csütörtökön miután kijelentkeztem a hostelből, gyalog mentem vissza a belvárosba, mivel az előző napi vacsora után nem maradt készpénzem, kártyával meg nem lehetett a trafikban fizetni. Nem bántam a gyaloglást, mivel másik útvonalon mentem, mint első nap, így más utcákat is láttam. Ráadásul nem is volt annyira sok idő. Akkor már csak egy délelőttöm volt, úgyhogy csak mászkáltam, és magamba szívtam a város hangulatát. Minthogy nem volt készpénzem, nem tudtam venni sem fagyit, sem képeslapot, sem semmit, mert ahol lehetett is kártyával fizetni, ott is csak 10 euró fölött lehetett. Szóval éheztem kicsit, de végül a vonaton 3 euróért nagyon jó kis menüt tudtam venni magamnak kártyával.
 |
| „Akkor a lányt megmentette...” „...Perseus” „Igen. Egy isten fia.” |
 |
| Nem tudtam, hogy a Volánbusz idáig eljön. |
 |
| Milano Centrale |
Nagy élmény volt ez a két és fél nap Firenze. Jó volt néha kicsit egyedül is mászkálni, gondolkodni dolgokon, magamba szívni a város légkörét, de jók voltak az interkulturális beszélgetések is. Sokat épültem belőlük. Ugyanakkor megerősödtem abban, hogy egy nem európai az európai kulturális örökséget soha nem tudja igazán a magáénak érezni. Megcsodálhatja ugyan, mert szépek és izgalmasak ezek a látnivalók, akár tanulhatott is róla valamit. De a görög-római-keresztény kultúra nem jelentik nekik ugyanazt, még akkor sem, ha egyes alkotások egyben a világörökség részei is. Nem is kell ugyanazt jelenteniük, nekünk sem jelenti ugyanazt a közel- vagy távol-keleti kultúra, még ha nagyon fogékonyak vagyunk is rá, és érdekel bennünket, szeretjük, még ha japán, kínai vagy arab szakot is végzünk. Mondhatjuk azt a gyökereinkre, hogy nincs rájuk szükség, csak akkor Európa már nem lesz az, ami Európává teszi.
