„Én Istenem, adjál szállást...”

   Abban biztos voltam, hogy valamilyen szállást fogok találni, csak amiatt aggódtam sokat, hogy Milánóban elég drága az élet, ez a legdrágább olasz város, és még az egyetem által ajánlott szálláslehetőségek is felemésztették volna a teljes ösztöndíjamat. Így inkább nekiálltam olcsóbb lehetőséget keresni. Több ember is volt, akiknek tudtam írni segítségért. Többek között írtam egy milánói református lelkésznek, hogy tud-e segíteni valami olcsóbb szállást találni. Hamar válaszolt is – még június végén –, hogy megpróbál segíteni. Az utána lévő hetekben nem nagyon voltam otthon, nem tudtam foglalkozni a szálláskereséssel. Augusztus első hetében itthon voltam, úgyhogy azt az időt szántam arra, hogy végre találjak valamit. Nem kellett azonban sokat várnom, mert még a hét elején írt a lelkész, hogy küldjek lelkészi ajánlást, hogy tényleg tag vagyok a gyülekezetemben, mert úgy néz ki, hogy van egy család a gyülekezetükben, tőlük nem messze, akik be tudnának fogadni. Aztán pár nappal később megírta, hogy pontosan mennyiért, és kérdezte, hogy ez megfelel-e nekem. Mivel olcsóbb volt, mint minden más, és az egyéb körülmények is megfelelőnek tűntek, elfogadtam. Úgy voltam vele, hogy ennél megfelelőbbet a távollétemben nem fogok találni. Ráadásul ez a gyülekezet tényleg nagyon szimpatikus a honlap alapján, úgyhogy szeretnék is majd ide járni, amíg Milánóban leszek.

   Az indulás előtt egy héttel írt a lelkész, hogy a család csak szeptember 3-a körül ér haza a nyaralásból, addig szívesen vendégül látnak, de ha több magánéletre vágyom, akkor segítenek valami olcsó szállást keresni a környéken. Elfogadtam a kedves ajánlatukat, hogy az első pár napban náluk lakjam. Éreztem, hogy nagy szeretettel várnak, a lelkész már a levelekből nagyon kedvesnek és segítőkésznek tűnt. Nagyon hálás voltam azért, hogy úgy indulhatok el otthonról, hogy van hova jönnöm, ráadásul egy biztonságos környezetbe érkezhetek.

  Hétfőn tehát Andrea Ferrari kijött elém kocsival a Bollate Centróhoz, és azonnal nagyon kedvesen fogadott. Először elkanyarodtunk arra, ahol a végleges szállásom lesz, majd hazamentünk hozzájuk. A felesége, Cristina nagyon kedves volt, rögtön megmutatta a szobámat, külön fürdőszobát kaptam, és olyan légkörben fogadtak, hogy azonnal otthon érezhettem magam náluk. Nagyon szép kis lakásuk van, a falakon igés képek vannak, sok izgalmas teológiai könyvük van olaszul is, de főleg angolul, van olasz nyelvű szépirodalmuk, szóval tényleg otthon érezhetem itt magam. A két fiúk, Simone és Daniele épp a múlt héten költöztek ki. 

   Közben kiderült, hogy ahol lakni fogok, nem is lesz ott a család, ők csak kiadják, és együtt fogom bérelni egy olasz lánnyal, aki a környéken ápolóként dolgozik. Szóval mégsem egy olasz családnál fogok lakni, de azért így is jó lesz, hogy egy olasz lány lesz a lakótársam, mert a nyelvet így is tudom gyakorolni. Az is hamar kiderült, hogy a lakás mégsem négy kilométerre van az egyetemtől, hanem egy kicsit többre, sőt, igazából Milánón kívül van. Időben nincs messze, negyed óra vonattal, olyan, mintha Újpestről vonattal mennék be a Nyugatiba, szóval még mindig kevesebbet kell utaznom, mint otthon bármikor az elmúlt tíz évben. Viszont így, hogy pont kívül van Milánón, kell vennem egy plusz kiegészítő bérletet. Kérdeztem a lelkészéktől, hogy nem lenne-e érdemes biciklivel bejárnom Milánóba, és onnan tömegközlekedéssel, de nem javasolják, mivel általános, hogy ellopják a bicikliket. 

   Nagyon nagy ajándék, hogy ebben a pár napban itt lehettem a Andreáéknál. Nagyon hálás vagyok értük és a vendégszeretetükért. 

 

„Veled utazom...”

  Vasárnap délelőtt elbúcsúztam a gyülekezetben akitől csak tudtam, otthon megebédeltünk, délután pedig útra keltem. Apu, anyu és Tamás kikísért a Keletibe. Tamás is szomorkodott, hogy elmegyek, és hogy mennyire fogok hiányozni, de azóta már szerintem nagyon boldog, hogy megkaphatta a szobámat. ;) 

   Budapesttől Bécsig Railjettel utaztam. Egy malajziai lány ült mellettem, aki Dublinban tanul és elég kommunikatív. Rögtön elkezdett velem beszélgetni, szóval az interkulturális kapcsolataim kiépítését már Kelenföldnél megkezdtem. Aranyos volt, mert Bécsnél segített nekem az egyik bőröndömet az ajtóig elcipelni. 

   Utána sem jelentett nagy nehézséget az átszállás Bécsben, mivel Kathi és Michi kijöttek segíteni. Természetesen nem csak a segítség miatt örültem nekik. Beültünk az állomáson a Nordsee-be, úgyhogy elköltöttem az első néhány eurómat. A rokonok közül tehát Kathi volt az utolsó, akivel a kiérkezés előtt találkoztam. A másik vonat már jóval az indulás előtt bent állt, szóval bőven volt időnk felpakolni a csomagjaimat. Amikor felszálltam, a kabinban még csak egy pakisztáni férfi ült. Felpakoltuk az összes bőröndöt, és reméltem, hogy a többieknek nem lesz sok csomagjuk, és nem fognak reklamálni, hogy kicsit több helyet foglaltam el a csomagjaimmal, mint amennyi egy főre jut egy ilyen kabinban. De megnyugodhattam, mert nem volt ebből semmi probléma. Elbúcsúztam Kathiéktól, és kíváncsian vártam, hogy vajon milyen lesz a többi utastárs. Jött még egy indiainak tűnő férfi, egy horvát lány és egy fiatal-középkorú olasz férfi. Ő ült velem szemben, és azonnal elkezdett beszélni. Én örültem, mert oldotta a hangulatot, de sajnáltam, hogy nem olaszul beszélt, hanem angolul, mert nyilván gyakorolni akart. Elég rendes valakinek tűnt, és jót lehetett vele beszélgetni, de egy idő után fárasztott. Meg szerintem egy kicsit hímsoviniszta is lehetett, mert amikor meglátta a sok csomagomat, csak nevetett, hogy biztos mindegyik táskám csak cipővel van tele. De egy szavam sem lehet, mert különben tényleg normális útitársaim voltak. Mind aludtak éjjel, csak én nem tudtam aludni, pedig nem volt kényelmetlen a helyem. A mellettem lévő ülésen nem is ült senki, szóval a kis hátizsákomat magam mellé tudtam tenni, igazából így két helyet is elfoglaltam, de mégsem tudtam elaludni. Megnéztem a telefonomon az Értelem és érzelmet olaszul, hogy teljen az idő, de egy két órás film nem sokat számít egy 12 órás útnál. De aztán hajnali 4-5-től kezdve valahogy gyorsabban teltek az órák így is, hogy nem tudtam aludni. Pirkadattól már nem is éreztem megterhelőnek az utat. 

   Amikor megérkeztünk Milánóba, az olasz és a pakisztáni férfi is segített a bőröndjeimet levenni. Amikor leszálltam, elköszönt az olasz, de aztán később még visszajött segíteni megtalálni a jegypénztárokat. Segített vonatjegyet venni a Repubblicától Bollate Centróig, majd a metróra is. Elkísért a metróhoz egészen a peronig, aztán végleg elköszönt. Tényleg nagy segítség volt, mert a Miláno Centrale elég nagy, és ennyi csomaggal nehezen boldogultam volna egyedül. A Repubblicánál vártam nagyjából negyed órát, és minden gond nélkül eljutottam Bollate Centróig, ahol felhívtam a lelkészt, aki segített szállást találni. Kijött értem kocsival, és így megérkeztem az ideiglenes szállásomra.

„Bárhová mentem, Te jöttél velem, mint...”

   Anyuék a hazaérkezésem előtti héten érkeztek. Nagyon lelkesen kezdtem őket vendégül látni, de a végére eléggé belefáradtam, mivel az utolsó kinti hetem volt, még mindenkivel találkoztam, pakoltam, nagyon sűrű volt a vége. Azért így is belefért még Umberto Eco temetése a Castello Sforzescóban, A Museo Nazionale della Scienza e della Tecnologia, egy vacsora Cristináéknál, egy gyerekeknek szóló Varázsfuvola a Scalában. Amikor őket kettesben hagytam, akkor én még Gyűrűk ura maratont tartottam olaszul a Ferrariékkal, elmentem egy csoporttársam diplomaosztójára, pizzáztam Iolandáékkal és készítettem a búcsúajándékokat.

   

   Az utolsó napokban alig bírtam enni, és szinte semmit sem aludtam. Soha életemben nem volt ilyen rossz eljönni valahonnan, és nem azért, mert itthon ne lenne jó, de most már fáj, hogy nem lehet egyszerre két helyen élni, hogy nem lehetek egyszerre együtt azokkal az emberekkel, akiket annyira szeretek. Az utolsó vasárnap a gyülekezetben olyan kedvesen búcsúztak el tőlem! Készültek nekem kis ünnepséggel, amiről tudtam, mert egyrészt Andrea mindent elárul mindig előre, ami meglepetés lenne, másrészt megkért, hogy készüljek egy kis rövid beszéddel. Azért az jó, hogy most belátható időn belül megyek látogatóba vissza, mert különben tízszer ilyen szomorú lennék. 

   Mostanra már eljutottam odáig, hogy ne a szomorúságra gondoljak, hanem hálával tekintsek vissza a félév minden részletére, és hálával tekintsek előre a következő hónapokra, az előttem álló lépésekre, feladatokra. Írhatnám hosszan ezt a bejegyzést, lehetne részletesebben is reflektálni az elmúlt hónapokra, de most inkább csak annyival zárom, hogy hálás vagyok, hogy lehet ebben az életben örökkévaló kincseket is gyűjteni.

Ezzel – többé kevésbé – híven beszámoltam Itáliához fűződő kapcsolatomról.

„Where you gonna go, where you gonna go, where you gonna sleep tonight?”

Az egyetem

„Done my hair up real big beauty queen style high heels off I'm feelin' alive”

   Közben Cseperke is meglátogatott, így végre tudtam ismét egy bizonyos feladatot teljesíteni, de az erről készült anyagot egyelőre itt nem publikálom. Szóval suhantam...

    Felmentünk a Duomo teraszára, ahol eddig még én sem jártam. Nézelődtünk a Guccinál, meg más helyeken. Sétálgattunk, suhantunk.

   Végre sikerült jegyet szerezni az Utolsó vacsorára így a félév végére. Egy vagyon volt, de nemcsak emiatt éreztük nagy élménynek. Tényleg felemelő volt. Elsőként mindketten a szemben lévő freskót pillantottuk meg, amit általában senki nem néz meg, mert mindenki az Utolsó vacsorát nézi, pedig ez a kettő együtt igazán teljes. Az Utolsó vacsorának folytatása is volt...

    Aztán este stílusosan Az ördög Pradát visel-t néztünk a másnapi Divat-negyed előtt. Patrick-kal ebédeltünk, úgyhogy Cseperkéé a kiváltság, hogy megismerhette ezt a bolond nigériai katolikus pap barátomat. Hát elég sajátos volt ez az ebéd... Aztán még délután is suhantunk kicsit a Via Torinón. Vasárnap pedig a Castello Sforzesco múzeumát néztük meg, cukrászdáztunk, pihentünk.