„Where you gonna go, where you gonna go, where you gonna sleep tonight?”

Az egyetem

„Done my hair up real big beauty queen style high heels off I'm feelin' alive”

   Közben Cseperke is meglátogatott, így végre tudtam ismét egy bizonyos feladatot teljesíteni, de az erről készült anyagot egyelőre itt nem publikálom. Szóval suhantam...

    Felmentünk a Duomo teraszára, ahol eddig még én sem jártam. Nézelődtünk a Guccinál, meg más helyeken. Sétálgattunk, suhantunk.

   Végre sikerült jegyet szerezni az Utolsó vacsorára így a félév végére. Egy vagyon volt, de nemcsak emiatt éreztük nagy élménynek. Tényleg felemelő volt. Elsőként mindketten a szemben lévő freskót pillantottuk meg, amit általában senki nem néz meg, mert mindenki az Utolsó vacsorát nézi, pedig ez a kettő együtt igazán teljes. Az Utolsó vacsorának folytatása is volt...

    Aztán este stílusosan Az ördög Pradát visel-t néztünk a másnapi Divat-negyed előtt. Patrick-kal ebédeltünk, úgyhogy Cseperkéé a kiváltság, hogy megismerhette ezt a bolond nigériai katolikus pap barátomat. Hát elég sajátos volt ez az ebéd... Aztán még délután is suhantunk kicsit a Via Torinón. Vasárnap pedig a Castello Sforzesco múzeumát néztük meg, cukrászdáztunk, pihentünk.

„Ugye mondtam, hogy eljövök, ha hívsz, csak bízz”

  Amióta visszajöttem január elején, alapvetően csak tanultam a vizsgáimra. Évek óta nem kellett ennyit tanulnom a vizsgáimra, és nem csak azért, mert olaszul voltak. Itt két hónap van a vizsgaidőszakra, de az őszi félév tárgyaiból akár tavasszal is lehet menni vizsgázni, ha nem tud az ember eléggé felkészülni. Szóval itt nekem erre a három vizsgámra is azt mondták, hogy elég durva, hogy ennyire közel vannak egymáshoz, pedig mindegyik között volt legalább egy hét. Otthon ilyen soha nem volt, hogy ennyi időm lett volna egyetlenegy vizsgára. Cristináék már egy héttel az első vizsgám előtt megkérdezték, hogy felkészültnek érzem-e már magam. Mi van?! Inkább csak a nyelvi nehézségeimre fogtam, hogy azért még nem annyira érzem késznek magamat az itteni vizsgákra. Azt inkább nem mondtam, hogy otthon vannak olyan tanárok, tárgyak, hallgatók, körülmények... szóval egy héttel a vizsga előtt még senki sincs felkészülve a vizsgára.

   Szanszkritból nem mentem el vizsgázni, mert anélkül is megvannak a szükséges kreditek, és igazából nem sokat tanultam meg néhány legalapvetőbb ragozási soron és a betűkön kívül. Azért elég elvetemült dolog volt kitalálni, hogy olaszul tanulok szanszkritot, amikor még olaszul se tudtam.

   Legelőször epigráfiából mentem vizsgázni. Erre rendesen bejártam, ezeket az órákat értettem a legjobban, a tanár úr nagyon kedves volt, rendszeresen megkérdezte, hogy minden világos-e. Nagyon élveztem ezt az órát, emlékezetes volt a bresciai kirándulás is. Még a vizsga előtt elmentünk Claudiával a Museo Archeologicóba, ami kb. öt percre van az egyetemtől, és ott is elolvastunk jópár feliratot. Ettől a vizsgától nem féltem, tudtam, hogy megbukni nem fogok, de azért izgultam, mert tudtam, hogy mi mindent nem tudok, és nem akartam szégyent hozni az otthoni színvonalra. Ráadásul nem sokkal a vizsga előtt tudtam meg, hogy itt valami assistente is van a tanáron kívül a vizsgán, és simán kérdezhet ő is. Na ettől azért aggódtam. De aztán nagyon jó élmény volt a vizsga. Csak hárman voltunk. Én mentem először, de a többiek is bent maradtak. Itt nem úgy van a szóbeli, hogy tételt húzunk, aztán van egy kis felkészülési időnk, hanem több kérdést kapunk kapunk az anyag különböző részeiből, és azonnal válaszolunk. Alapvetően rendesen tudtam válaszolni a kérdésekre, tényleg csak nyelvileg nem volt mindig rendben, amit mondtam, de ettől eltekintettek., szóval nagyon jó élmény volt a vizsga. Utána bent maradtam meghallgatni a többieket is, és örömmel állapítottam meg, hogy azokra is tudtam válaszolni, amiket tőlük kérdeztek, tehát nem könnyítettek nekem a kérdéseken csak azért, mert Erasmus-ösztöndíjas vagyok. Nagyon nagy megkönnyebbülést jelentett az első vizsgán túllenni. Este Cristináéknál vacsoráztam, megünnepeltük az első sikeres vizsgát. Olyan aranyosak! Olyan finom halvacsorával vártak! Utána Cristinával megnéztük A király beszédét olaszul levezetésképpen.

   És én képes voltam egy ilyen áldott vizsgaélmény után úgy dönteni, hogy nem maradok, mert nem tudnék levizsgázni a második féléves tárgyakból, és nehéz lenne a feltorlódott otthoni feladatokat teljesíteni, ha hazajöttem...

   Legközelebb csak két héttel később volt vizsgám, a latin nyelvtörténet. Na ebből elmehettem volna már január elején, és akkor hamarabb végezhettem volna a vizsgáimmal... Erre az órára nem tudtam bejárni, mert ütközött a többivel, de nem gondoltam, hogy nagy baj lenne, mert ehhez voltak otthon alapozó tárgyaim, úgyhogy teljesen világos volt a szakirodalom is, tényleg csak az olasz szakkifejezéseket kellett alapvetően megtanulni. Az egyik csoporttársam felvette az órákat, azokat végighallgattam, teljesen érhetőek voltak. Mindenki azt mondta, hogy nem lesz nehéz ez a vizsga, ez a tanár egy kicsit el van varázsolva. Azért amikor a vizsga előtti estén újra megnéztem a tárgyleírást, akkor egy kicsit megijedtem, amikor olvastam, hogy aki nem járt be az órára, az meg se jelenjen a vizsgán. Én még a legelső órán bent voltam, akkor bemutatkoztam a tanár úrnak, hogy ki vagyok, honnan jöttem, felvehetem-e a tárgyát, de az, hogy nem tudok bejárni, csak később derült ki. Volt később, amikor erre az órára mentem volna be, de akkor meg nem volt óra. Különben is előadás volt, egy csomóan voltak az órán, szóval nem tűnhetett fel neki, hogy nem vagyok ott. Az a lány, akitől a felvételeket kaptam, Erica, szintén aznap jött vizsgázni, szóval ez alapvetően megnyugtatott, bár kifejtette, hogy őt a tanár úr utálja, mert az órák nagy részére ő sem tudott bejárni a paleográfia miatt. Ez a vizsga egy nagy előadóban volt, és rengeteg asszisztens volt. A tanár úr meg sem érkezett, az asszisztensei elkezdtek vizsgáztatni. Na, ettől megijedtem, mert aki a mi csoportunkat vizsgáztatta, nagyon hosszan kérdezgetett az előttem lévőktől, és sokkal alaposabban vizsgáztatott, mint a tanár úr szokott. Különben egy vicc volt ez a vizsga. Egy idő után megérkezett a tanár úr is. Szépen ráérősen elhelyezkedett, egy-két embert levizsgáztatott, majd álmodozva sétálgatott a teremben, illetve csak ült az asztalnál. Egy lány odament hozzá, hogy vizsgázhatna-e, de elküldte, hogy majd az asszisztensnél vizsgázhat. Igazából nem tudtam hova tenni a helyzetet. Ez valami vicc! Amikor a lány befejezte az asszisztensnél a vizsgát, és már én következtem volna – ekkor már órák óta ott voltunk –, az ember kitalálta, hogy ő most elmegy ebédelni. Végül, amikor épp nem volt senki a tanár úrnál, és ő csak ült az asztalnál, és nézett ki a fejéből, megkérdeztem, hogy vizsgázhatnék-e. Mondta, hogy persze. Kérdezte, hogy honnan is jöttem, majd pedig a magyar nyelvről kezdett kérdezgetni, hogy miért olyan nehéz nekik megtanulni, majd arról kérdezett, hogy tanultam-e már gimnáziumban is latint, ez hogy működik nálunk. Elmesélte, hogy évekkel ezelőtt járt Budapesten, és nagyon tetszett neki. Majd odaadta a tananyag első szövegét, Scipio Barbatus sírfeliratát, azt kellett magyaráznom, de az egész vizsga nem volt több öt percnél, a szakirodalomba bele sem kérdezett, hanem csak megadta a 30 e lodét, külön papírra is leírta nekem emlékbe. Gyorsan lezavarta, aztán mindenkinek a gépen is dokumentálta a jegyét. Elég abszurd volt. Hát erre igazán elmehettem volna már január elején is, és akkor hamarabb végezhettem volna a vizsgáimmal. Persze ezt nem tudhattam előre. Éppenséggel az is lehetett volna, hogy nem enged vizsgázni, mert nem jártam be az óráira.

   A paleográfiára már a kezdetektől sokat tanultam, mert az volt a legösszetettebb, legtöbb tanulást igénylő tárgy. A vizsga egyik része egy gyakorlati feladat volt, amikor mindenki személyre szabottan kapott egy kódexet, amelyet kívül-belül fel kellett dolgozni a kötéstől kezdve az íráson át valamely kritikai kiadással való összehasonlításig. Nekem egy 14. századi Horatius-kódexet kellett feldolgoznom, amely a Castello Sforzescóban lévő Biblioteca Trivulzianában található. Nagyon izgalmas feladat volt, igazi Flow-élményt kiváltó tevékenység! Maga a vizsga ebből volt legkésőbb, és ennél éreztem a leginkább a hiányosságaimat, még úgy is, hogy erre tanultam a legtöbbet. Nagyon kimerítő volt maga a vizsga is. Aznap csak én mentem. Először három képet kaptam különböző írásokról, azokról kellett beszélnem. Az egyik oklevélnél voltak kételyeim, illetve a kérdés nem volt teljesen világos, úgyhogy a válaszom is kicsit zavaros volt. De alapvetően elég jól meg tudtam határozni a lényeges dolgokat az írásokkal kapcsolatban. Aztán még át kellett írnom egy gótbetűs szöveget. Nagyon sokáig elhúzódott a vizsga, mert közben a tanárnő mindenfelé rohangált, diplomavédést vezényelt le. A kódexleírásomban rendben találta a dolgokat, szóval összességében ő is jó jegyet adott. Ezért a 27-ért kellett a legjobban megküzdenem, de nagyon élveztem, miután már elkezdtem érteni is a dolgokat a bőrkicserzés és a hasonló szavak kiszótárazása után. 

   Nagyon megkönnyebbültem, miután ezen is túl voltam. Utána együtt ebédeltünk Claudiával, este pedig beültem vele és a többiekkel borozni, ünnepelni. Tabuztunk is olaszul. Nagyon jól éreztem magam velük, és nagyon sajnálom, hogy nem maradok tovább, mert ezek a kapcsolatok jobban megalapozódhattak volna. Nagyon szuper csoporttársakat ismertem meg itt. Mindenki nagyon kedves volt és segítőkész. Tényleg szinte csak jó tapasztalatom volt az itteni egyetemen.

„Két út van előttem, melyiken induljak?”

   Azóta, hogy visszajöttem január elején, a vizsgákon kívül leginkább az Erasmus-hosszabbítás dilemmája határozta meg a heteimet. Lehet, hogy időpazarlás volt ennyit foglalkozni, vele, mivel végül hazamegyek, ezt eldönthettem volna már az elején is, de egyáltalán nem volt egyszerű kérdés. Összességében több szempontból is tanulságos volt ez a döntéshozal.

   Egyelőre egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy jól döntöttem, sőt. Minden nehezebb, bizonytalan körülmény ellenére úgy érzem, hogy akár maradhattam is volna. Nem voltam elég bátor, hogy a maradás mellett döntsek, pedig senki nem beszélt le róla, sőt mindenki támogatott.

   Ezt a döntéshozalos folyamatot kudarcként élem meg egyelőre, de hasznos volt többek között önismereti szempontból is, illetve így, hogy százszor végiggondoltam, hogy miért maradnék, vagy miért bánom, hogy nem maradok, jó volt arra is, hogy reflektáljak magamban az elmúlt félévre, és hogy megerősödve kezdjem a következőt.