„Kísértésbe szédítőbe estem véled szerelembe”

   Az elmúlt hetekben nem volt időm írni a hétköznapi élményekről. Az egyetem mellett nem sok időm van írni. Végül epigráfia, paleográfia, latin nyelvtörténet és szanszkrit óráim vannak. Az egyetemről írt első bejegyzésemből még nem derült ki, hogy mennyire tetszik az itteni színvonal, de azóta azt is mondhatnám, hogy teljesen elkapott a Flow, benne vagyok az áramlatban, de ehelyett inkább magyarul és értelmesen mondom el ugyanezt: elfogott a lelkesedés. Nagyon tetszenek az órák! Nem értek mindig mindent, de óráról órára fejlődöm, és a csoporttársak nagyon kedvesek, adnak jegyzeteket. Nem mindig tudok az órák után ott maradni tanulni, mert a könyvtár általában tele van, és csoda, ha találok még helyet. Olyan klasszika-filológiai része van a könyvtárnak! Teljesen le vagyok nyűgözve!

   Az egyik csoporttársam volt már Budapesten, és állandóan arról beszél, hogy mennyire beleszeretett, és ha a magyar nem lenne túlságosan nehéz nyelv, megtanulná, és odaköltözne. Egyébként mindenki csak áradozik, aki volt már Budapesten, hogy milyen jó nekem, hogy ott lakom, mert az egyik leggyönyörűbb város, ahol valaha voltak. Én pedig Milánóba szerettem bele. Nem is csak Milánóba, hanem Olaszországba. Eddig is szerettem mindig, de most már menthetetlenül szerelmes vagyok. Kulcsszavakban: kávézások a bárpultoknál, Bialetti és egyéb konyhai kellékek üzletei, Vespa, az olasz nyelv, az utcák, az ablakok, az erkélyek, az Alpok, a városok, az óvárosok, a várak, az itteni egyetemi légkör, könyvesboltok, útburkolatok, tájak, mozi, villamos, Eataly, prossima fermata...
   Ez a félév minden szempontból építő, de nem érne semmit, ha nem lenne a gyülekezet, illetve egész pontosan, ha nem lenne az a Valaki, Aki jelen van ebben a gyülekezetben. Ez nem az otthoni ellen szól! Csak egyszerűen nem is álmodtam volna, hogy ilyen jót fogok találni, amikor még nyáron keresgéltem.
  

„Vannak vidékek...”

   Szombaton elugrottam Paviába. Eredetileg Torinóba szerettem volna menni, de Pavia közelebb van, úgyhogy végül emellett döntöttem. Ez egy újabb város, amibe beleszerettem.

Kedvenc útburkolatunk

Ponte coperto

„Messze tornyokat látogat sorba”

„Indulj el egy úton, én is egy másikon”

   A sokévnyi közös kéktúrázás – és KITT-ezés után – ismét felkerekedtünk, hogy gyönyörű helyeket járjunk be Vikivel. Ő most Dél-Németországban dolgozik, úgyhogy ha nem is éppen félúton, de a köztünk lévő országban találkoztunk. Péntek este értünk mindketten Luganóba, én egy kicsit korábban, úgyhogy amíg Viki is megérkezett, kicsit sétálgattam a kivilágított óvárosban.

Piazza della Riforma

   Elfoglaltuk a szállásunkat egy hostelben, ami az eddigi legjobb hostel, ami egyébként a tóra nézett, és két percre volt a vasúttól, szóval jobb nem is lehetett volna. Este átnézegettük az összes beszerzett tájékoztatót a környék megnézésre érdemes helyeiről, beszélgettünk, aztán hamar megpróbáltunk elaludni, mivel mindketten egyetértettünk abban, hogy érdemesebb korán felkelni, mivel már elég hamar sötétedik. 

   Szombat délelőtt Luganót jártuk körbe, nagyon hangulatos kis város. Nem éreztem azt, hogy nagyon más lenne, mint Olaszország, csupán csak az árak voltak kétszer olyan magasak. Még Milánóhoz képest is! Ami egy idő után feltűnt, és aztán már tényleg mindig majd kiszúrta a szemünket, hogy akkora a gyógyszertárak sűrűsége Luganóban, mint szerintem sehol máshol a világon. Minden utcában ott zöldellt a Farmacia felirat. A parton egy kis grissinidarabot adtam egy hattyúnak, erre megérkezett egy óriási sirályraj. Elég félelmetes volt.

   Mivel dél körülre teljesen bejártuk Luganót, úgy döntöttünk, hogy délután még megnézünk egy másik várost is. Bellinzonára esett a választásunk, amiről olvastam, hogy van három nagyon klassz kis vára, ami a világörökség része. Már maga a vonatút is szép volt oda a svájci hegyek között, fokozatosan kezdtem inkább Svájcban érezni magam, mint Olaszországban, bár Bellinzonának is kicsit olaszországi hangulata van még. Elsétáltunk az első várhoz, ami elég hamar fellelkesített mindkettőnket: teljesen olyan volt, mint amilyen várakat óvodásan rajzolni szoktunk, ugyanolyan várfalakkal. Mint a mesékben! Aztán fokozatosan visszaemlékeztünk, hogy hiszen a végvárrendszerünkhöz nálunk is hasonló várakat építettek, olasz mérnököket is hívtak hozzá, de mégis azt éreztük egész délután, hogy nálunk miért nincsenek ilyen jó kis várak, vagy nem ilyen nagyok, vagy már nincsenek ilyen jó állapotban. Aztán persze leesett, hogy nálunk azért nincsenek, mert nálunk voltak törökök, meg mások. Teljesen megihletődtünk ezektől a váraktól. Már egyért is megérte volna odavonatozni. De az, hogy egyszerre hármat tudtunk megnézni, nagyon nagy lelkesedéssel töltött el.

Az ajtó nyitva volt

A két torony

  
   Vasárnap reggel a hegyekbe mentünk. Luganóból sikló vitt fel minket a Monte Brè csúcsára, ahonnan lesétáltunk a hegy túloldalán Brè hangulatos hegyi falucskájába. Onnan vágtunk neki a következő csúcsnak, a Monte Bogliának. Nagyon szép utunk volt felfelé, de a csúcs különösen lenyűgöző volt. A tetőn megebédeltünk, majd írtunk egy kis Áprily-idézetet a táblánál található „vendégkönyvbe”. A hegy másik oldalán ereszkedtünk le az Alpe Bolla-völgybe. Gyönyörűen indult ez a szakasz, de az erdőben a bokáig érő, köveket rejtő avarban elég küzdelmes volt az út. A harmadik hegycsúcs a Denti della Vecchia volt. Gyönyörű sziklákkal ékesített táj Még világosban leértünk Curaggiába, ahonnan elgyalogoltunk Luganóba, annak is a másik végébe, hogy a szálláson hagyott csomagunkat felvegyük, és megvacsorázzunk a hazaindulásunk előtt.

„Ott lenn sötét ködöt kavart a katlan, Itt fenn a vén hegy állott mozdulatlan.”

„Időkbe látó meztelen tetőjén Tisztást vetett a bujdosó verőfény.”

   Este a hazaút volt életem eddigi egyik legkimerítőbb hazaútja. Vágányzár volt egy szakaszon, úgyhogy át kellett szállnunk buszra, aztán Chiassóban vissza a vonatra. Chiasso olyannyira határállomás, hogy az állomás egyik fele Svájchoz tartozik, a másik fele már Olaszországhoz. Ez mondjuk érdekes volt. Viszont az általában  egyórás utat mintegy két és fél óra alatt tettük meg, ráadásul ülni alig bírtam, annyira fájtak a lábaim. Amikor megérkeztünk a Porta Garibaldihoz, onnan még elmetróztam a Cadornához, ott pont lekéstem a vonatot Bollatéba, úgyhogy várnom kellett a következőre, majd mikor végre megérkeztem Bollatéba, még egy huszonöt perces séta várt rám. Elég türelemmel viseltem különben ezt a tortúrát, de amikor hazaértem és bedőltem az ágyba, annyira fájt mindenem, hogy nem bírtam elaludni, csak hánykolódtam, mert sehogy sem tudtam úgy helyezkedni, hogy ne húzza mindenütt valami görcs a lábamat. Másnap csak kis izomlázam volt, ami mondjuk még azóta is tart, de már teljesen frissen járok az egyetemre.