Pénteken végre valahára eljutottam a világkiállításra. Még az olasz tanfolyam végén megbeszéltük Hugh-val, hogy együtt megyünk, mert neki sem nagyon volt még sok ismerőse – szerintem azóta sincs. Többször át kellett tennünk későbbi időpontra, mert mindig közbejött valami. Hugh minden egyes alkalommal megkérdezte, hogy hol tud jegyet venni, én pedig minden egyes alkalommal elmagyaráztam neki, meg is mutattam térképen, hogy hol van az egyetem mellett az a hely, ahol olcsóbban lehet jegyet venni. Ehhez képest, amikor csütörtökön írtam neki, hogy akkor jön-e másnap, nem válaszolt, hanem csak péntek nap közepén írt, hogy nem tud jönni, mert még mindig nincs jegye. Valószínűleg, ha nem Hugh-ról lett volna szó, teljesen kiborított volna, hogy hogy lehet valaki ennyire életképtelen, csoda, hogy még nem halt meg itt Olaszországban! De mivel Hugh-ról van szó, aki ír, és Bransonra emlékeztet, nem lehet rá haragudni.
Szerencsére számoltam azzal, hogy csak akkor hihetem el, hogy tényleg eljön pénteken, amikor már haza is értünk, ezért Patricknak is szóltam, aki viszont volt annyira életrevaló, hogy megkért, hogy vegyek neki jegyet, mert ő nem tartózkodik épp az egyetem közelében. Liunak is szóltam, de ő nem tudott jönni, mert hétvégére a Garda-tóhoz ment az új barátjával. Amikor ezt Patricknak elmeséltem, teljesen odavolt, és megbeszéltük, hogy ki kell derítenem, hogy vajon kínai, olasz vagy valami egyéb nemzetiségű-e a barátja.
Én már reggel nyitáskor megérkeztem a helyszínre, de Patrick csak később tudott jönni, úgyhogy bementem egyedül. Nem kellett sokat várnom a bejutáshoz, mert még a csúcsidő előtt odaértem. Nagy élmény volt az egész nap. Lenyűgöző az egész komplexum, nagyon jól megszervezték az olaszok, tényleg kitettek magukért, hogy minden zökkenőmentes és élményszerű legyen. Ugyanakkor már az önmagában életreszóló élmény volt, hogy megnéztem a világkiállítást, amit az 1800-as évek óta rendeznek, és ami a foci vb és az olimpia után a legnagyobb esemény gazdasági és kulturális hatását tekintve, és amilyen világkiállításokon annak idején olyanokat mutattak be mint a rádió, és hasonló technikai vívmányok, vagy amilyen világkiállításra éppen az Eiffel-torony is készült. Lenyűgöző volt látni azt, hogy milyen színes a bolygónk abban a tekintetben is, hogy a különböző helyeken mennyiféle terméket állítanak elő mennyiféle alapanyagból. Csodálatos volt ezt látni még úgy is, hogy ma már a globalizáció lehetővé teszi, hogy bármilyen élelmiszer bárhol elérhető. Igazából arról gondolkodtatott el, hogy mennyire gazdag a bolygónk, mennyire gyönyörű, hogy ennyiféle gyümölcs, zöldség, hús, gabona adatott nekünk, hogy ezeket jól használjuk, gazdálkodjunk, örüljünk ezeknek, hálát adjunk ezekért a Teremtőnek.
Elsőként az ír pavilont néztem meg, ha már az volt a legközelebb. Másrészt pedig az mindenképp érdekelt az északír testvérek miatt, meg hát mégiscsak az öt kedvenc országom között van. (Hibernia, Tacitus...!) Ekkor még nem is kellett sokat sorban állni a bejutáshoz. Az ír pavilon elég kicsi, annyira nem is hozták ki belőle a legjobbat, mint amennyire lehetett volna, viszont kaptam kitűzőt, és a pavilon hátuljában meg lehetett kóstolni az ír (és angol) gasztronómia remekeit. Az ecetes chips-et otthon felejtették.
Elballagtam a brazil bavilon mellett, de oda most nem mentem be, majd egyik este sort kerítek még rá.
Megérkeztem a csokirészleghez... A Lindt pavilonját természetesen kár lett volna kihagyni. Az az igazság, hogy tényleg minden egyes fajta csokigolyó tökéletesen harmonikus ízvilágot nyújt. Egyetlen szomorú élményem ezzel kapcsolatban, hogy már mindet megettem, amit akkor vettem, úgyhogy elfogyott minden csokitartalékom.
Thaiföld pavilonját terveztem a következő állomásnak, még a hosszú sor sem riasztott vissza. Már épp majdnem bejutottam, amikor hívott Patrick, hogy mindjárt ott van a bejáratnál, szóval ki kellett állnom a sorból, hogy oda tudjam neki adni a jegyét. Hiába mentem oda a kapukhoz, egyszerűen nem láttam sehol, mert van vagy tizenöt kapu, és sehogy sem tudta elmagyarázni, hogy melyiknél van. Nagy nehezen sok szerencsétlenkedés után kitalálta, hogy fényképezzem le a jegyét, és küldjem el neki. Ezzel sikerült is bejutnia, de ezek után még mindig bonyodalmat okozott, hogy megtaláljuk egymást. Elmondtam neki egy elég jól körülírható pontot a bejárathoz közel, hogy jöjjön oda, de nem igazán ment így sem. Vele nem lehet idegesen beszélni, de amikor már egy egy órája jöttem el a thaiföldi pavilontól teljesen fölöslegesen, hiszen már onnan is elküldhettem volna neki a jegyet, és mire bejut, addigra meg is néztem volna a pavilont, akkor már egy kicsit ingerülten kérdeztem tőle, hogy mégis hol a van?! Elmondta, hogy a Madonna-szobornál, amit nem téveszthetek el, mert csak ő van ott. Teljesen kiakadtam, hogy mégis mit keres ott, én ugyan mondtam neki szobrot, de nem azt, hanem annál ezerszer egyértelműbbet. Ezeket a szobrokat, amelyek majd kiszúrják az ember szemét közvetlenül a bejáratnál:
Mindenesetre így már legalább tudtam, hogy hol van, és több mint egy óra szerencsétlenkedés után végre találkoztunk. Arra is gondoltam, hogy lehet, hogy jobb lett volna, ha nem is szólok neki, és eljövök egyedül, mert akkor legalább azt és olyan tempóban nézek meg, ahogy szeretném. De aztán később nagyon örültem, hogy ott volt, mert Patrick nagyon jó társaság, és simán tudtunk egymáshoz alkalmazkodni, és amikor a tömegtől nem tudtam rendesen lefényképezni ezt-azt, akkor ő magasabb lévén lefényképezte nekem. Visszamentünk a thaiföldi pavilonhoz, ahol azóta már kétszer olyan hosszú volt a sor, de azért volt annyira rendes, hogy ha már miatta kiálltam a sorból, nem mondta azt, hogy őt nem az a pavilon érdekli. Megérte végigvárni azt a egy-másfél órát, mert tényleg nagyon színvonalas pavilon.
Eléggé elféradtunk, úgyhogy elmentünk a kávérészleghez meginni egy finom Illy-kávét.
Mászkáltunk, elmentünk a Piazza Italia és a Lake Arena környékére. Közben elhaladtunk a magyar pavilon előtt, de oda nem akartam egyelőre bemenni, elvégre a saját országomat ismerem, meg úgy voltam vele, hogy még jövök vissza 23-án este, majd akkor megyek be. Patrick különben is volt már a magyar pavilonban még nyáron. Neki nagyon tetszett, és Giuseppéék is azt mesélték, hogy nagyon szép, és örültek, hogy megnézték, aminek azért örültem, mert otthon meg mindenki azt mesélte, hogy a magyar pavilon nagyon gyenge.
Legközelebb az orosz pavilonnál döntöttünk úgy, hogy végigálljuk a sort. Nem volt kibírhatatlanul hosszú, és meg is érte.
Mivel közvetlenül ott volt az orosz mellett, és gyakorlatilag nem is volt sor, bementünk az észt pavilonba. Nem értettük, hogy miért nincs ott senki, holott az egyik legjobban felépített pavilon, tele hintával.
Volt egy külön pavilon a fenntartható környezet és az élelmiszerfogyasztás témájában – az Expo alapvetően erről szól idén –, megnéztük azt is, majd pedig a mediterrán dombra mentünk fel.
Ezek után Patrick hazament, de én még jópár órát maradtam. Megnéztem a török pavilont, ahol egyáltalán nem kellett várakozni, mivel az egész teljesen nyitott konstrukció. Volt valami videójáték, aminél ugrálni kellett és gyümölcsöket gyűjteni, de sikerült a legelső alkalommal kiesnem, amikor át kellett volna ugranom egy szalmabálát. Így lemaradtam a nyereményről de ihattam egy narancsos italt, hülyét csináltam magamból, és jót nevettem a török sráccal, aki ennél a játéknál koordinátor volt. Erről nincs külön fényképem.
Megnéztem utána az ecuadori pavilont is. Utána mivel akkor már egyáltalán nem volt ott sor, bementem a magyar pavilonba is. Tényleg nem rossz, bár ezerszer jobban is meg lehetett volna csinálni, sokkal többet ki lehetett volna hozni a forrásainkból. Az mondjuk tetszett benne, hogy van olyan része, ahol az olaszországi kötődéseink vannak bemutatva. Megnéztem, mit lehet fogyasztani, és egy somlói majdnem elcsábított, de aztán végül nem vettem semmit. Majd elkészítem ezeket a következő gyülekezeti ebédre. 9-től zongorakoncert volt, úgyhogy azt is meghallgattam, és nagyon jó volt ülni egy kicsit, és hallgatni a a Bogányi-zongorát.
Úgy terveztem, hogy ez remek befejezése lesz a napnak, de aztán elcsábultam, és még megnéztem a lengyel, az argentin, a tanzániai, a congói, a belga, az üzbég és még néhány afrikai és ázsiai ország kisebb pavilonját. Még rengeteg nagyobb pavilont nem láttam, de óriási élmény volt minden, amit viszont láthattam.
