Anyuék a hazaérkezésem előtti héten érkeztek. Nagyon lelkesen kezdtem őket vendégül látni, de a végére eléggé belefáradtam, mivel az utolsó kinti hetem volt, még mindenkivel találkoztam, pakoltam, nagyon sűrű volt a vége. Azért így is belefért még Umberto Eco temetése a Castello Sforzescóban, A Museo Nazionale della Scienza e della Tecnologia, egy vacsora Cristináéknál, egy gyerekeknek szóló Varázsfuvola a Scalában. Amikor őket kettesben hagytam, akkor én még Gyűrűk ura maratont tartottam olaszul a Ferrariékkal, elmentem egy csoporttársam diplomaosztójára, pizzáztam Iolandáékkal és készítettem a búcsúajándékokat.
Az utolsó napokban alig bírtam enni, és szinte semmit sem aludtam. Soha életemben nem volt ilyen rossz eljönni valahonnan, és nem azért, mert itthon ne lenne jó, de most már fáj, hogy nem lehet egyszerre két helyen élni, hogy nem lehetek egyszerre együtt azokkal az emberekkel, akiket annyira szeretek. Az utolsó vasárnap a gyülekezetben olyan kedvesen búcsúztak el tőlem! Készültek nekem kis ünnepséggel, amiről tudtam, mert egyrészt Andrea mindent elárul mindig előre, ami meglepetés lenne, másrészt megkért, hogy készüljek egy kis rövid beszéddel. Azért az jó, hogy most belátható időn belül megyek látogatóba vissza, mert különben tízszer ilyen szomorú lennék.
Mostanra már eljutottam odáig, hogy ne a szomorúságra gondoljak, hanem hálával tekintsek vissza a félév minden részletére, és hálával tekintsek előre a következő hónapokra, az előttem álló lépésekre, feladatokra. Írhatnám hosszan ezt a bejegyzést, lehetne részletesebben is reflektálni az elmúlt hónapokra, de most inkább csak annyival zárom, hogy hálás vagyok, hogy lehet ebben az életben örökkévaló kincseket is gyűjteni.
Ezzel – többé kevésbé – híven beszámoltam Itáliához fűződő kapcsolatomról.
