Vasárnap délelőtt elbúcsúztam a gyülekezetben akitől csak tudtam, otthon megebédeltünk, délután pedig útra keltem. Apu, anyu és Tamás kikísért a Keletibe. Tamás is szomorkodott, hogy elmegyek, és hogy mennyire fogok hiányozni, de azóta már szerintem nagyon boldog, hogy megkaphatta a szobámat. ;)
Budapesttől Bécsig Railjettel utaztam. Egy malajziai lány ült mellettem, aki Dublinban tanul és elég kommunikatív. Rögtön elkezdett velem beszélgetni, szóval az interkulturális kapcsolataim kiépítését már Kelenföldnél megkezdtem. Aranyos volt, mert Bécsnél segített nekem az egyik bőröndömet az ajtóig elcipelni.
Utána sem jelentett nagy nehézséget az átszállás Bécsben, mivel Kathi és Michi kijöttek segíteni. Természetesen nem csak a segítség miatt örültem nekik. Beültünk az állomáson a Nordsee-be, úgyhogy elköltöttem az első néhány eurómat. A rokonok közül tehát Kathi volt az utolsó, akivel a kiérkezés előtt találkoztam. A másik vonat már jóval az indulás előtt bent állt, szóval bőven volt időnk felpakolni a csomagjaimat. Amikor felszálltam, a kabinban még csak egy pakisztáni férfi ült. Felpakoltuk az összes bőröndöt, és reméltem, hogy a többieknek nem lesz sok csomagjuk, és nem fognak reklamálni, hogy kicsit több helyet foglaltam el a csomagjaimmal, mint amennyi egy főre jut egy ilyen kabinban. De megnyugodhattam, mert nem volt ebből semmi probléma. Elbúcsúztam Kathiéktól, és kíváncsian vártam, hogy vajon milyen lesz a többi utastárs. Jött még egy indiainak tűnő férfi, egy horvát lány és egy fiatal-középkorú olasz férfi. Ő ült velem szemben, és azonnal elkezdett beszélni. Én örültem, mert oldotta a hangulatot, de sajnáltam, hogy nem olaszul beszélt, hanem angolul, mert nyilván gyakorolni akart. Elég rendes valakinek tűnt, és jót lehetett vele beszélgetni, de egy idő után fárasztott. Meg szerintem egy kicsit hímsoviniszta is lehetett, mert amikor meglátta a sok csomagomat, csak nevetett, hogy biztos mindegyik táskám csak cipővel van tele. De egy szavam sem lehet, mert különben tényleg normális útitársaim voltak. Mind aludtak éjjel, csak én nem tudtam aludni, pedig nem volt kényelmetlen a helyem. A mellettem lévő ülésen nem is ült senki, szóval a kis hátizsákomat magam mellé tudtam tenni, igazából így két helyet is elfoglaltam, de mégsem tudtam elaludni. Megnéztem a telefonomon az Értelem és érzelmet olaszul, hogy teljen az idő, de egy két órás film nem sokat számít egy 12 órás útnál. De aztán hajnali 4-5-től kezdve valahogy gyorsabban teltek az órák így is, hogy nem tudtam aludni. Pirkadattól már nem is éreztem megterhelőnek az utat.
Amikor megérkeztünk Milánóba, az olasz és a pakisztáni férfi is segített a bőröndjeimet levenni. Amikor leszálltam, elköszönt az olasz, de aztán később még visszajött segíteni megtalálni a jegypénztárokat. Segített vonatjegyet venni a Repubblicától Bollate Centróig, majd a metróra is. Elkísért a metróhoz egészen a peronig, aztán végleg elköszönt. Tényleg nagy segítség volt, mert a Miláno Centrale elég nagy, és ennyi csomaggal nehezen boldogultam volna egyedül. A Repubblicánál vártam nagyjából negyed órát, és minden gond nélkül eljutottam Bollate Centróig, ahol felhívtam a lelkészt, aki segített szállást találni. Kijött értem kocsival, és így megérkeztem az ideiglenes szállásomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése